Amikor James Maki a bostoni metróállomáson a villamosított harmadik sínre esett, élete egyetlen brutális pillanat alatt megváltozott.
A harmadik sín feszültsége szinte teljesen megégette az arcát. Ami megmaradt, az nemcsak fizikai pusztítás volt, hanem egy olyan fájdalom, amely mélyebb volt, mint bármely látható seb.
Arca annyira eltorzult, hogy évekre visszavonult a világtól. Kerülte a napfényt, az embereket, a tükröket.
Nem csak a hegek miatt – hanem a tekintetek miatt is. A suttogások miatt. A kegyetlenség miatt, amely néha csendes, mégis úgy sújt a szívre.
Amikor a Brigham and Women’s Hospitalban tartott sajtótájékoztatón a kamerák elé lépett, az több volt, mint egy orvosi pillanat. Egy ember újjászületése volt.
Egy 35 sebészből és specialistából álló csapat egy 17 órás műtét során megkísérelte a látszólag lehetetlent: egy részleges arcátültetést – az első ilyen jellegű beavatkozást Új-Angliában, és csak a másodikat az egész Egyesült Államokban.
De ami ott történt, az több volt, mint egy sebészeti beavatkozás. Bátorság, tudomány – és emberiség – cselekedete volt.
Dr. Bohdan Pomahac, aki Makit a baleset éjszakáján kezelte, még mindig emlékszik a pusztítás mértékére.
„Olyan állapotban érkezett, amit nem lehet kimutatni” – mondta halkan. „Az arca szinte teljesen leégett – az orra, a felső ajka, a szájpadlása, szinte az egész bőre.”
Több műtéttel is megpróbálták megmenteni, ami megmaradt. De semmi sem tudta visszaadni neki azt, amit elvesztett. Ahol egykor az orra volt, egy tátongó lyuk tátongott.
A szája annyira súlyosan megsérült, hogy még a beszéd és az evés is gyötrelmessé vált. Minden falat, minden szó küzdelem volt.
Aztán Franciaországban megtörtént az elképzelhetetlen: a világ első arcátültetése. Egy reménysugár. Egy orvosi csoda, amely hirtelen valósággá vált. Maki orvosai elkezdték vizsgálni, hogy számára is lehetséges-e egy ilyen megmentés.
Így hát a múlt hónapban új orrot, új felső ajkat, új kemény szájpadlást kapott – bőrt, izmokat és idegeket, amelyek nemcsak a külsejét, hanem az érzékeit és az arckifejezését is visszaadták neki.
Amikor a műtét után először nézett a tükörbe, elállt a lélegzete. „Az első dolog, amire gondoltam, az volt: Az orrom úgy néz ki, mint a régi orrom” – mondta remegő hangon.
Nem hiúság volt. Felismerés. Egy darabka a hamvaiból kiemelkedve az identitásának.
Maki, egy vietnami veterán, aki a háború után függőséggel küzdött, most „második esélyként” beszél erről a transzplantációról.
Egy 23 éves lány apja, akit elszakítottak a feleségétől, és egy olyan élet sebeit viseli magán, amely gyakran a határaira sodorta. De most reményt is visel az arcán.
Új arcát még mindig látható hegek jelölik. Az egyik szeme részben takarva maradt. A tűz sebei nem tűntek el teljesen. De már nem határozzák meg őt.
A sajtótájékoztatón a donor özvegye, Joseph Helfgot állt mellette, akit felesége, Susan Whitman-Helfgot képviselt. Döntése, hogy elhunyt férje arcát adományozza, olyan nagyságot mutat, amelyet szavakkal alig lehet kifejezni.
„Látni, hogy Jim újra lélegzik, beszél és eszik – ez áldás” – mondta érzelmekkel teli hangon, és felszólította a nyilvánosságot, hogy legyenek szervdonorok.
A kórház nem számlázta ki Makinek a 200 000 dolláros műtétet – ez volt az első ilyen jellegű beavatkozásuk. További kisebb korrekciók következhetnek.
És élete végéig gyógyszereket kell szednie a kilökődés megakadályozására – olyan gyógyszereket, amelyeknek megvannak a maga kockázatai.
De Maki számára az ár kicsi ahhoz képest, amit visszanyerett. Hogy újra ehessen. Hogy újra szabadon lélegezhessen. Hogy újra kimehessen a szabadba anélkül, hogy kerülnie kellene a bámulásokat.
Számára ez nem más, mint egy csoda. A bátorság, az együttérzés csodája – és egy második arc, amely második életet adott neki.
